Leendő otthonomat mindig úgy képzeltem el, hogy a hosszú, sötét téli estéken a család majd a nappaliban gyűlik össze, miközben én a vacsorát készítem, a férjem játszik a gyerekekkel. Magam előtt látom a lakásomat, a nagy, nyitott nappalit, ahol a hétköznapok fáradalmai után végre együtt tölthetünk egy kis időt, mielőtt lepihenünk. A képhez valahogy mindig társítottam a nappali közepére egy kandallót. Ropogó tűzzel, lágy meleget adva, ontva magából a frissen hasított fa illatát, ahogy belekapnak a lángok. Azt szeretem. És ha nem lenne, hova akasztanám fel Mikuláskor az óriási piros zoknikat, amiket aztán megtömhetnék édességgel, hogy lássam a gyerekek ragyogó arcát, mikor rátalálnak? Eldöntöttem, lesz kandallóm.
Persze a víz/gáz -fűtés is szükséges, egyszerűbb, gyorsabb, tisztább, modern. Ma már mindenki inkább erre voksol, aki csak teheti, és odafigyelünk a szigetelésre is, hogy minél több hőt tarthassunk bent, elkerülve a pazarlást. Mi magunk is gázfűtéssel fűtünk, és be kell látni, a jövőben az egyre fejlődő technika hatására az újabb és újabb lehetőségek nem arra sarkallják majd az embert, hogy visszafelé haladjon. Mert fával az öregek fűtöttek, de a lényeg, hogy mégis meleg volt, drága sem volt, hozzátenném, ma sem az. És a fának hangulata van, súlya, illata, színe.
A környezet számára megterhelőbb lenne, ha mindenki visszatérne a hagyományos fatüzeléshez, hiszen a fákat pótolni nehéz, sőt lehetetlen, mivel köztudottan lassan fejlődnek. Ez így is van rendben, óvjuk a Földet. De akinek van, már tudja, akinek pedig még nincs, vágyik arra, hogy a lakása otthon legyen.
“Az én házam, az én váram”, és a lakás a saját igények szerint való kialakítástól, a harmonizáló bútoroktól, a színektől, a családi fotóktól, a tisztaságtól és a rendetlenségtől lesz otthon, és a szeretettől, a gyerekzsivajtól, a rokonoktól, a barátoktól, a kandallótól.
Mert akinek már van, az tudja, akinek pedig még nincs, az vágyik egy kandallóra, hogy otthonra találjon. Nekem lesz kandallóm.
